Tériszony, Lignano, medúzák
május 19, 2011Sátorral a Tátrában
május 25, 2011Ismét Olaszország, ezúttal autós utazás. Forgatókönyvbe illő kalandokról olvashattok Este történetében.
Leendő apósomtól kölcsönkért autóval Velencébe és Firenzébe készültünk. Fiatalok voltunk, gondoltuk elalszunk a Mitsubishi Coltban. Hárman, mert egy barátunk is velünk jött. Velence lenyűgözött, az alvás rettenetesen kényelmetlen volt, de Firenze kárpótolt a szenvedésekért. Pedig azok nem is az éjszakával kezdődtek.Ismét Olaszország, ezúttal autós utazás. Forgatókönyvbe illő kalandokról olvashattok Este történetében.Este indultunk Firenzéből haza, mikor is kifogyott az olaj a kocsiból. Az olasz benzinkutak zárva voltak éjszakára és túl messzire már nem is jutottunk volna, így megálltunk egy autószerelő műhely előtt és újabb éjszakát töltöttünk a kocsiban. Reggel kaptunk olajat, vidáman hajtottunk fel az autópályára és már Padovát is elhagytuk mikor egy nagy csattanást követően hátra nézve láttam, hogy alkatrészeket hagyunk el magunk mögött…
Stoppolni kezdtünk. Megállt egy kicsi autó, kiszállt belőle egy apáca, és elhúzott minket egy újabb szervizbe, ahol egy fickó megnézte az autót, és közölte, hogy „alles caput”. Az apáca kifizette neki a munkadíjat, hiába is tiltakoztunk és végül egy nagy bevásárlóközpont parkolójába húzott. Tanakodtunk, és végül buszra szálltunk, hogy a Velencei reptérről majd haza jutunk: mázli, hogy van nálam egy hitelkártya, kizárólag céges utazásokon lehet használni, de a szükség nagy úr, majd ha haza értünk elmagyarázom miért is kellett használnom.
Budapestre nem volt járat de volt Bécsbe. Vettünk 3 diákjegyet, és azon mosdatlan állapotunkban felszálltunk a repülőre. Bécsből volt még egy busz haza, de nekünk nem volt elég pénzünk, mert a kártyával csak fizetni lehetett készpénzt felvenni nem, és mivel már megint este volt, persze minden zárva volt. A buszsofőr megszánt minket, mondta oké, szálljunk fel annyi pénzzel amennyink van, de ha ellenőr jön, le kell szállunk, mert az állásával játszik. Így jutottunk el a Soproni vasútállomásig, ahol aztán tényleg le kellett szállnunk és még éppen láttuk az utolsó Budapestre menő vonatot elhúzni. Végszóra jött a galamb és telibe találta a párom kabátját. Három lúzerként telefonáltunk haza, jöjjön már értünk valaki. A kocsit a következő hétvégén vontattuk haza, a repülőjegyeket pedig ki kellett fizetni. 🙂
Életre szóló élmény volt!